Magyar Energetika

Klímaváltozás

Vélemény

2020/1. lapszám | Magyar Energetika |  292 |

Vélemény

A lektorok véleménye az Elkerülhető-e a klímakatasztrófa? című cikkről.

Észrevételek Héjjas István: Elkerülhető-e a klímakatasztrófa? című tanulmányához

Egyik lektora voltam a kérdéses tanulmány első változatának. Véleményemben sok változtatást kértem a szerzőtől, illetve szabtam a közléssel való egyetértésem feltételéül. Bár e lektori elvárásoknak két „forduló” után is csak egy része teljesült, végül beleegyeztem a közlésbe. Tettem ezt azért, hogy sem engem, sem az írást közlő folyóiratot ne érhesse az a vád, hogy cenzorál, előítélettel fogad és elutasít olyan írásokat, amelyek ellentétesek a klímaváltozás emberi eredetét hirdető, azt korszerű számításokkal alátámasztó, erős többségi állásponttal.

Köszönöm a lehetőséget, hogy kifejthetem, mivel nem értek egyet a megjelenő írásban. Három ismétlődő hibát kritizálok először, de csak egyszer, bár a cikkben mindhárom gyakran ismétlődik. Az első annak hangoztatása, hogy a felmelegedés emberi eredetét hivatalos testületek (IPCC, EU, ENSZ) nyomására, vagy legalább azok által támogatottan vallja a kutatók többsége. A második, hogy a bő kéttucatnyi első rangú, egymással is versenyben álló tudományos központ közül a szerző kiemelt jelentőséget tulajdonít a NASA eredményeinek. Végül a harmadik hiba, hogy a 33 hivatkozás bő fele valamilyen előadás internetes változata. Sajnos, ilyen az 1., 3., 4. ábra hivatkozása is, amelyek egyike sem az eredeti szerzőre, csupán azok jeles felhasználóira utal.

Minden másban a szerző gondolatmenetét követem, és csak a klímaváltozás tudományos kérdéseit elemzem. A cikk megújuló energiákkal kezdődő, második feléhez nem fűzök megjegyzéseket.

Az összefoglalás utáni első bekezdésben azt olvassuk, hogy „… Arrhenius feltételezte, hogy a szén-dioxid hatással lehet a bolygó hőmérsékletére.” Ezzel szemben, a kor tudományos színvonalán (1896-ot írunk) ki is számolta ezt a hatást, eredményül 2 K melegedést kapva az akkori szén-dioxid-koncentráció megkétszereződése esetén. Ma ennek közel kétszerese a jellemző érték, de Arrhenius akkor még nem ismerhette azokat a nagyobbrészt pozitív visszacsatolásokat, amik fokozzák a melegedést.

A cikk 1. ábrája azt kívánja bizonyítani, hogy az utóbbi 600 millió évben nem volt statisztikai kapcsolat a levegő szén-dioxid-tartalma és a hőmérséklet között. Az ábrával azonban két nagy és egy kisebb probléma van. Nagyobb, hogy ilyen hosszú időre nem lehetnek folytonos vonallal összeköthető ismereteink, pláne nem úgy, hogy az időszak zömében állandó, 22 Celsius-fok körüli hőmérséklet uralkodjon. Tájékozódtam a neten, hogy vannak ehhez hasonló ábrák, de a rajtuk szereplő, zömmel stagnáló értékek 20 és 25 Celsius-fok között ingadoznak. A másik gond, hogy ha hinni lehetne a hőmérsékleti görbének, abból sem következne semmi a CO2 és a hőmérséklet modern kori kapcsolatára nézve, hiszen a bemutatott 600 millió év kb. 9/10 részében sokat változó, a maitól nagyon eltérő kontinenseloszlás volt jellemző, ami sokkal erősebb hatással lehetett az éghajlatra, mint a szén-dioxid. A kisebb hiba pedig az, hogy a CO2 okozta sugárzási kényszer nem a koncentrációval, hanem annak logaritmusával arányos, továbbá, hogy erre a kényszerre a föld átlaghőmérséklete – a klímamodellekben és a megfigyelt változások szerint is – lineáris függvény szerint reagál, miért is csak a koncentrációk logaritmusát értelmes párhuzamosan ábrázolni a földi átlaghőmérséklettel.

Nehéz egyetérteni azzal a kifejtéssel, amelynek végkövetkeztetése, hogy sok száz millió évvel ezelőtti légköri szén-dioxid-többlet visszatér a légkörbe, hozzáadódva az antropogén kibocsátáshoz. Az eszmefuttatás minden számítás, vagy más bizonyíték nélkül állítja, hogy a szén többi rezervoárjának egyike sem nyelhette el a többletet. Ha lett volna ilyen számítás, abból azonnal látszana, hogy a földkéregben, a talajokban, de még az óceánokban is nagyságrendekkel több szén található, mint a légkörben. Így a légköri CO2-változásai is jelentéktelenek e rezervoárok becslési hibáihoz képest, vagyis teljesen megalapozatlan annak feltételezése, hogy folyamatos természetes CO2-kibocsátás lenne az antropogén források mellett.

A cikk 2. ábrája meggyőzően bizonyítja, hogy a glaciális-interglaciális váltakozás során mindig a hőmérséklet változott gyorsabban, s a CO2-koncentráció csak kb. ezer évvel később. Az éghajlat fizikai elméletében jól ismert az a visszacsatolás, amely a rövidebb éghajlati időskálákon is kiváltja a szén-dioxid-koncentráció ingadozását a hőmérséklet alakulását követve, ha (bármilyen okból) változik a hőmérséklet. Amikor például hűl a klíma, akkor az óceánok felső rétegei hűlnek le először. A hideg víz nehezebb, mint a meleg víz, ezért erősebb lesz az átkeveredés, ami több CO2-ot von ki a légkörből, csökkentve az ottani koncentrációt. Amikor pedig melegszik a klíma, akkor a gyengébb átkeveredés miatt több CO2 marad a levegőben. E pozitív visszacsatolás nélkül nem lehetne a Milankovics-elmélettel megmagyarázni a jelen jégkorszakon belüli glaciális-interglaciális váltakozást, mert a megfigyelt 5-10 fokos amplitúdójú ingás helyett csak 2-3 Celsius-fok lenne az amplitúdó. Az óceáni átkeveredésnek sajnos abban is szerepe van, hogy a kezdeti, 1960 körüli 40%-ról 2005-re 45%-ra nőtt a kibocsátott szén-dioxid légkörben maradó hányada. Ismétlem azonban, hogy abból, hogy százezer éves skálán a hőmérséklet vezérli a szén-dioxidot, egyáltalán nem következik, hogy amikor az emberi tevékenység megnöveli a CO2 légköri koncentrációját, akkor az ne vezetne felmelegedéshez úgy, ahogyan azt a klímamodellek állítják.

A következő 3-5. ábrával kapcsolatban csak annyi a megjegyzésem, hogy ezek sem nem cáfolják, sem nem támogatják a szerző szándékát, a klímaváltozás emberi eredetének tagadását. Nem tudok viszont egyetérteni a klímaelméletek, klímamodellek fejezet előtti utolsó mondattal, amely szerint „…az éghajlatváltozás elleni szélmalomharc helyett célszerűbb lenne az erőforrásokat az alkalmazkodás érdekében felhasználni.” Több visszafordíthatatlan hatás miatt semmiképpen nem szabad 3 °C fölé engedni a melegedést, amiből 1 Celsius-fokon már túl vagyunk! Az alkalmazkodás és a mérséklés együtt követendő, amit jól tükröz az alábbi szlogen: „Elkerülni a kezelhetetlent, kezelni az elkerülhetetlent!” (H. J. Schellnhuber)

Nem világos a klímaelméletek, klímamodellek fejezet elején, hogy mire alapozza a hivatkozott előadás, hogy „…az eddigi prognózisok azonban irreálisan túlbecsülték a melegedés várható mértékét.” A földi átlaghőmérséklet alakulása ugyanis sajnos megfelel a korábbi előrebecsléseknek. Ez alól a 2002-2013 közötti ún. Globális Melegedési Hiány volt rövid ideig tartó kivétel, de a melegedés azóta is folytatódik. Ugyanígy nem tudni, mire alapozza a hivatkozott előadás azt az állítást, hogy „Elméletileg is kiszámítható, és a műholdas mérések is alátámasztják, hogy a feltüntetett elnyelési vonalakon alig jut ki sugárzás a világűrbe, mivel azokat a levegőben lévő szén-dioxid már most is csaknem teljesen elnyeli, ezért további szén-dioxid bevitele az atmoszférába alig változtathat a helyzeten.” A ma forgalomban levő éghajlati modellek szerint a telítettség a mai CO2-koncentrációk mellett még korántsem következik be. A modellek az eddigi antropogén CO2 többlethatását 1,8 Wm-2 re becsülik, ehhez jön még kb. 1,0 Wm-2 a többi ÜHG-ból. A rendszerben maradó 240 Wm-2-hez képest ez kis változás, de az IPCC által közzétett leggorombább változás is csak 8,5 Wm-2 2100-ra.

Vitatom a szerzőnek azt az állítását is, hogy „A NASA és más kutató központok ilyen modelljei azonban alapvetően „statikus” sugárzásátviteli modellek, amelyek gyakorlatilag figyelmen kívül hagyják a felhőképződés és -feloszlás dinamikus szabályozó hatását, valamint a bolygón lévő víz halmazállapot-változásait.” Az Általános Cirkulációs Modellek ugyanis ezeket a folyamatokat mind kezelik, immár évtizedek óta. A szerző által hivatkozott forrás azokra a sugárzásátviteli modellekre utalhat, amiket a légkörzés dinamikája nélkül is szoktak vizsgálni.

Pontosítani kellene, hogy mi van a 8. ábrán. Szabad-e egy ábrára tenni olyan grafikonokat, amelyek a saját szórásukkal normált értékek? Az üvegházhatást biztosan nem szoktuk normálni, pláne nem úgy, hogy a kisebbítendő szórása más, mint a kivonandóé. Lássuk a szórással való normálás hatását egy egyszerű példán! Legyen a kisebbítendő értéke 5, a kivonandóé 4! Ekkor a különbség +1. Ám, ha az első tag szórása 5, a másodiké csak 2, akkor a szórásokkal normált különbség -1 lesz! Lehet, hogy ez okozza, hogy az üvegházhatást számszerűsítő ΔTG  érték a CO2-növekedtével csökken!? Azt sem értem, hogy mitől változik a TE, ha az OLR állandó!

Az éghajlat fizikáját taglaló rész végén szeretném kifejezni ellenkezésemet azzal a megállapítással, hogy „… mind a felszíni hőmérséklet, mind pedig a globális emissziós hőmérséklet az idő függvényében véletlenszerűen ingadozik. Az üvegházhatás mértékét pedig úgy számítjuk ki, hogy képezzük két véletlenszerűen ingadozó mennyiség különbségét. Az eredmény – a valószínűség számítás szabályai szerint – megint csak egy véletlenszerűen és megjósolhatatlanul ingadozó mennyiség lesz. Ennek alapján állítja Miskolczi, hogy maga az „üvegházhatás”, mint mérhető mennyiség, ahogyan azt a NASA és az IPCC értelmezi, minden fizikai realitást nélkülöző értelmetlen fogalom.” Attól ugyanis, hogy nem tudom előre jelezni, szerintem még létező mennyiség! Nem beszélve arról, hogy a véletlenszerű ingás mellett mindkét tagban és a különbségben lehetnek lassú, trendszerű változások.

A tanulmány első felének végére jutva, megállapítom, hogy a szerző nem győzött meg arról, hogy nem az üvegházhatás a jelenkori globális felmelegedés okozója. Mint ahogy arról sem, hogy ő maga mélyen érti a klímaváltozás fizikáját.

Bár végülis jóvátehetetlen dolgok nincsenek a tanulmányban, tisztelettel javaslom annak a gyakorlatnak a felülvizsgálatát, amely szerint az utolsó szó mindenben a szerzőké, és a lektor csak jó szándékú tanácsadó lehet ebben a bírálati folyamatban.

Prof. dr. Mika János


Gondolatok a klímaváltozásról Héjjas István: Elkerülhető-e a klímakatasztrófa? című tanulmánya kapcsán

Héjjas István cikke és az annak kapcsán kialakult vita arra ingerelt, hogy leírjam néhány gondolatomat a klímaváltozásról és az arról szóló polémiáról. Miről is folyt, folyik a vita? Van egyrészről a hivatalosnak mondható, az IPCC, a sajtó és a politika többsége által terjesztett elmélet a klímaváltozásról és az abban elvből vagy érdekből hívők, másrészről az ún. klímaszkeptikusok véleménye, akik nem fogadják el kritikátlanul az előző csoport véleményét. Ez utóbbi csoportba tartozik Héjjas István, a vitatott cikk szerzője is. Nem áll egyedül evvel a véleményével, hogy csak magyar tudósokat emlegessek, ide tartozik Szarka László, Berényi Dénes, Miskolczi Ferenc, Reményi Károly is.

Próbáljuk meg egyszerűsítve áttekinteni a két oldal közötti különbséget.

A hivatalos oldal az utóbbi 1,5-2 évszázadban tapasztalható globális felmelegedést (eddig közel 1 °C) kizárólag a szén-dioxid és más üvegházhatású gázok (ÜHG-k, pl. metán, dinitrogén-oxid, freonok) hatásának tulajdonítják, e gázok légköri koncentrációjának növekedését pedig kizárólag vagy döntő mértékben az antropogén kibocsátásnak tudják be.

A klímaszkeptikus oldal pedig (a megnevezésével ellentétben) nem a klímaváltozás tényét tagadja (ezt nem is tehetik), hanem az előző gondolatmenet egyes lépéseit látják másként. Az egyik vitatott pont a légköri koncentráció növekedési okaiban van. A kibocsátások növekedése mellett másik két okot is szokás emlegetni: a nyelők, mindenekelőtt a fotoszintézist lebonyolító növényzet csökkenését és az óceánok vizében, oldatban tartott gázok mennyiségének csökkenését, amit a vízhőmérséklet növekedése vált ki. Ez utóbbit látszik igazolni, hogy a több százezer éves skálán a melegebb, interglaciális időszakokban mind a szén-dioxid, mind a metán koncentráció lényegesen megnövekedett. Miért egyszerre? Mert mindkettőre a Henry-Dalton-törvény vonatkozik. További lehetséges okokat és veszélyeket vet fel Jordán Ferenc, az MTA Ökológiai Kutatóközpont Balatoni Limnológiai Intézet igazgatója egy novemberben megjelent interjúban2.

A másik vitapont a hőmérsékletváltozás oka. Legtöbben a Föld pályaelemeinek változásait említik, de az azokhoz rendelhető hőmérsékletváltozás lényegesen kisebb, mint a jégkorszakok és az interglaciálisok közötti ingadozás. Ugyanakkor az időbeli eltérés miatt nem ad magyarázatot az elmúlt évszázadok 1,5-2 fokos ingadozásaira (i. sz. 1000 körüli klímaoptimum, középkori kis jégkorszak) sem.

A különbségek után keressünk hasonlóságot a két oldal véleménye között!

A legszembetűnőbb hasonlóság a magabiztosság. Egyik oldalon sem látok egy szem kétséget sem, mintha minden szigorúan bizonyított lenne a véleményükből. Nem próbálják meg kategorizálni az állításokat, hogy melyek a bizonyosak, melyek a nagy valószínűséggel igazak és melyek azok a feltételezések, amelyekre van valami esély, hogy úgy legyen. És mi az ezekre épített mítosz? Mi is a mitológia? Jól ismert tényekre épített képzeletbeli világ. Tudjuk, hogy ott áll egy magas hegy, az Olimposz. Látjuk, hogy mindig felhő ül a tetején és nem látjuk a csúcsát. Idáig terjed a tudás, a többit kipótoljuk a fantáziánkkal, hiszen nem tudjuk, hogy légtömegek felemelkedésével járó adiabatikus expanzió lehűlést és felhőképződést eredményez. Akkor el lehet képzelni, hogy a hegyen istenek laknak és azért csinálnak felhőt a csúcs köré, hogy ne lássuk, mit csinálnak. Nyilván ármánykodnak és paráználkodnak. És kész a mitológia.

Ezek alapján mit is lehet mondani, melyiküknek van igaza? Nagyképűség lenne, bármelyik álláspont mellett egyértelműen lándzsát törni, vagy azt eldönteni, hogy melyikben van több igazság. Nekem olybá tűnik ez a vita, mintha a középkori tudós orvosok veszekednének, hogy mi a hatékonyabb, a köpölyözés vagy a piócázás. Nem nagyképűség azt hinni, hogy ma már mindent tudunk? Nem fogadhatjuk el, hogy még mindig sok természeti törvény lehet, amelyeket nem ismerünk? Hogy nem minden természeti folyamatnak értjük az okait?

És végül is a legfontosabb kérdés: hogyan tovább? Gyorsan cselekedjünk bizonytalan ismeretek alapján vagy ölbe tett kézzel nézzük, mi fog történni? Nyilván értelmes középutat kell találni. Cselekedni kell, de olyan módon, hogy ne okozzunk visszafordíthatatlan kárt sem a természeti, sem a gazdasági folyamatokban. Hogy a rendelkezésre álló anyagi és szellemi forrásokat milyen arányban osszuk meg a gyors cselekvés és az ismeretek bővítése között, az legyen a politikusok felelőssége.

Dr. Gács Iván


A szén-dioxid elnyelési vonalainak telítettségéről

Levél a szerkesztőnek Héjjas István: Elkerülhető-e a klímakatasztrófa? című cikke kapcsán

V. A. Fok orosz fizikus mondta egyszer egy tanítványának: „Jegyezze meg ifjú barátom, a fizikában nem a matematika nehéz, hanem a fizika”. E sorok írója sok helyen találkozott újabban az emberi eredetű éghajlatváltozást kritizáló nézetekkel, de sajnos csak ritkán olyan ellenvetéssel, amely tudományosan helytálló, vagy legalábbis nem cáfolható néhány mozdulattal. Sajnos a címben idézett cikk is tartalmaz egy fontos tévedést, amely semmilyen szempontból és semekkora jóindulattal sem kezelhető valamiféle alternatív tudományos elméletként.

Az említett szakasz így szerepel az eredeti cikkben: Elméletileg is kiszámítható, és a műholdas mérések is alátámasztják, hogy a feltüntetett elnyelési vonalakon alig jut ki sugárzás a világűrbe, mivel azokat a levegőben lévő szén-dioxid már most is csaknem teljesen elnyeli, ezért további szén-dioxid bevitele az atmoszférába alig változtathat a helyzeten. A dolog látszólag még komolyabb súlyt is kap, mert utána áll egy hivatkozás Miskolczi Ferenc egy előadás-videójára. Azonban azt kell mondani, hogy az említett gondolatmenet téves. A szakma által „szaturációs tévedés”-nek hívott érv nem új keletű. Már a híres Anders Ångström fia, Knut  Ångström is úgy érvelt Svante Arrheniusnak, hogy azokon a hullámhosszakon, ahol a CO2 elnyelési vonalai vannak, már így is elnyel minden infravörös sugárzást, azaz koncentrációját emelve hatása nem fokozódik.

Ez a gondolatmenet azonban két okból is téves. Elsőként fontos tudni, hogy a színképvonalak szélessége növekszik az abszorbens koncentrációjának növekedésével, ez főképp a színképvonal szélén, az ún. szárnyakon érezteti hatását. A másik fontos ellenvetés, hogy még ha a telítődés fenn is állna, úgy, ahogy Knut Ångström feltételezte, a sugárzás, amely a telített rétegből elszökik, a tetején indulna el a világűrbe, ahol az abszorbens sűrűsége annyira csekély lesz (azaz annyira lecsökken az opacitás), hogy már átlátszó azon a vonalon is, ahol a légkörben lejjebb még nem. Így elképzelhető, hogy további abszorbenst adva a rendszerhez, az a réteg, ahonnan a sugárzás már el tud indulni, egyre magasabbra kerül. Ezt a magasságot egyébként effektív sugárzási magasságnak nevezzük.

A Föld légköre a magassággal egyre csökkenő hőmérsékletű, ez igaz egészen a tropopauzáig. Így, ha a légkörben az effektív sugárzási magassághoz tartozó réteg egyre magasabbra kerül, egyre kevesebb hőt tud leadni, mert sugárzása feketetest-jellegű lesz, amelyre igaz, hogy kisugárzott energia a hőmérséklet negyedik hatványával arányos.

Ezt a jelenséget részletesen leírja Pierrehumert3.

Dr. Hetesi Zsolt


A Magyar Energetika szerkesztőbizottságának egyik tagjának levele a felelős szerkesztőhöz Héjjas István: „Elkerülhető-e a klímakatasztrófa?” című cikke kapcsán

Véleményemet a kérdésben már több alkalommal is elmondtam, ezért nem kívántam azt megismételni. Szerkesztő úr újbóli felszólítása azonban megszólalásra késztet, így megpróbálom még hangsúlyosabbá tenni érveimet.

A lassú felmelegedés valóban tény, így azzal a cikk sem kísérel meg vitába szállni. Az már viszont egyáltalán nem mindegy, hogy ez az IPCC által támogatott számos modellkísérlet prognózisainak megfelelően alakul-e, vagy az eddigi tényadatokból következtethetően jóval alacsonyabb mértékben. Ez a tény egyben azt is jelzi, hogy a kvázi hivatalosnak minősített elmélet alapja, miszerint a CO2 -növekedés a fő ok, s benne az ember szerepe egyáltalán nem bizonyított, ezt mutatják a számítógépes modellek és a valóságos mérések közötti nyilvánvaló eltérések! Ez akkor is igaz, ha egyes részletkérdésekben lehet is igazság.

Sajnos a CO2 elleni harccal, a fosszilis tüzelőanyagok tűzzel-vassal való kiszorításával viszont óriási s visszavonhatatlan károkat lehet előidézni s egyáltalán nem biztos(!), hogy ez majd megoldja a felmelegedés problémáját. A földi klíma változásait olyan bonyolult összefüggések vezérlik, melyek előjelzése, megmagyarázása egyelőre úgy tűnik reménytelen, így igenis szükség van mindkét oldal érveinek, minél szélesebb megismertetésére s ennek az elvnek újságunknak is meg kell felelnie!

Miután a jövő inkább többé, mint kevésbé kiszámíthatatlan, inkább az alkalmazkodásra kellene helyezni a súlyt, s ezt a cikk is megkísérli, ez is a megjelentetését indokolja. Hibát követnénk el, ha csak az egyik oldal érveit hoznánk nyilvánosságra s elhallgatnánk az ellenérveket, mert az igazságot igazán még senki nem látja. Van, aki azt hiszi, hogy már megtalálta, de ezektől óvakodnunk kell, mert „a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve”.

Ujhelyi Géza


Levél a Magyar Energetika felelős szerkesztőjéhez

Tisztelt Civin Vilmos főszerkesztő úr!

Elnézését kérem a késlekedésért, elég ritkán járok Magyarországon és rengeteg egyéb probléma halmozódott fel, ami késleltette, hogy érdemben foglalkozzam Héjjas István kéziratával. További elnézését kérem, hogy a magyar ékezetes karaktereket az amerikai laptopomon nem tudom reprodukálni.

Átrágtam magam a kézirat lényegén és szerintem ez a cikk egy értékes írás, aminek a publikációját messzemenően támogatom. Úgy gondolom, hogy az IPCC dogmaszintjére süllyedt véleményének médián keresztüli harsogása mellett időről időre szükséges hangot adni a számtalan más kutató (többek között Héjjas István) véleményének is. Én a magam részéről, mint fizikus nem értek egyet az IPCC (szerintem) tudományosan megalapozatlan nézeteivel. A Héjjas-cikk rávilágít arra a szerteágazó problémakörre, amit a megfigyelt globális átlaghőmérséklet-növekedés generált. Ha egy nem szakember a cikk olvasása után elfogadja, vagy legalább mérlegeli azt a tényt, hogy a globális felmelegedés és az üvegházhatás olyan, rengeteg paramétertől függő jelenség, amit az üvegházgázok koncentrációjának növekedésével nem lehet magyarázni, akkor a cikk elérte célját.

Sajnos – mivel nem a szakterületem – érdemben nem tudom verifikálni a Héjjas-cikk számos, hivatkozásokkal alátámasztott konkrét kijelentését, viszont a fizikai tartalmat tekintve teljes mertékben egyetértek az üvegházhatásra vonatkozó megállapításaival, amit a cikk 8. ábrája ki is fejez.

Ezzel az ábrával már találkoztunk Héjjas István „Klímaváltozás és szén-dioxid” című cikkében (Magyar Energetika 2015/5-6., 5. ábra) így valamilyen szinten redundáns információ. Ha mód lenne rá, javaslom bemutatni az „Értekezés az üvegházhatásról” című cikkem (Magyar Energetika 2018/3.) harmadik ábráját, amely számszerűen, (NOAA-adatok alapján) egyértelműen mutatja az üvegházhatás negatív trendjét (lásd a mellékelt ábrát).

Még egy megjegyzésem lenne a cikk 7. ábrájához. A valódi földfelszín tengerekre és szárazföldre való szétválasztása nem igazán szükséges a globális felhőképződés magyarázatához. Itt kvantitatív megállapítást a párolgásra csak akkor tehetünk, ha a megfelelő komponensek csapadék- és hőmérsékleti viszonyait is ismerjük. A felhőképződés egy jelentős része a már a levegőben lévő vízpárából történik, a vízgőzutánpótlás egy része pedig a légkörben, a felhővízcseppek elpárolgásából származik.

Dr. Miskolczi Ferenc, légkörfizikus, az MTA köztestületének külső tagja

Aés, számított, illetve a,, ésmegfigyelt változásai az utóbbi 61 évben. A vízgőz és szén-dioxid oszlopmennyiségeinek relatív változásait (és) az 1948. évi értékek százalékában adtuk meg. Az ábrán feltüntettük a fenti mennyiségekhez tartozó lineáris trendek számszerű értékeit is.

Jelölések:
tS a földfelszín átlagos sugárzási hőmérséklete, K
te a kimenő hosszúhullámú sugárzásból számított effektív hőmérséklet, K
OLR az atmoszféra felső részén kilépő hosszúhullámú sugárzás4, Vm-2


A lektori megjegyzésekhez tartozó jegyzetek

  1. Az itt olvasható írások nem azonosak a lektoroknak a kézirat eredeti, majd a javított változatáról alkotott véleményével. A hivatalos és szabályszerű lektori vélemények ennél sokkal részletesebbek, esetenként konkrétabbak és számszerű értékelést is tartalmaznak. Hivatalos lektori véleményeket lapunkban nem teszünk közzé.
  2. https://www.valaszonline.hu/2019/09/10/klimavaltozas-akademia-jordan-ferenc-interju/
  3. Pierrehummert, R. T.: Infrared Radiation and Planetary Atmospheres. Physics Today, January 2011 p. 33-38.
  4. OLR: Outgoing Longwave Radiation (OLR) data at the top of the atmosphere are observed from the Advanced Very High Resolution Radiometer (AVHRR) instrument aboard the NOAA polar orbiting spacecraft. NOAA: National Oceanic and Atmospheric Administration, USA (Nemzeti Óceán- és Légkörkutatási Hivatal)
    https://www.ncdc.noaa.gov/teleconnections/enso/indicators/olr/

2020/1. lapszám | Magyar Energetika |  292 |

Klímaváltozás

Kapcsolódó