Előszó
A felelős szerkesztő előszava az „Elkerülhető-e a klímakatasztrófa?” című cikkhez
2020/1. lapszám | Civin Vilmos | 690 |
Valamivel több mint öt év alatt másodszor fordult elő, hogy lapunk szerkesztőbizottságának tagjai között nem sikerült egységes álláspontot kialakítani egy kézirat közlésével kapcsolatban.
Az első esetben egy nyilvános vita szó szerinti közléséről oszlottak meg a vélemények, míg most egy olyan kéziratról volt szó, amely ugyancsak meglehetősen vitatott témával foglalkozik. További párhuzam, hogy az akkori és a mostani téma is átpolitizált, azaz olyanféle, amelyben a szakmai érvek és ellenérvek némelykor feloldhatatlannak látszó ellentéte miatt a politika és a politikusok voltak kénytelenek dönteni. A korábbi esetben az írás tárgya jószerivel az országhatárokon belül maradt, – jóllehet voltak és maradtak is távolabbra mutató hatásai –, a jelenlegi ügy azonban olyannyira globális, hogy legalább ezt a jellegzetességét nem érdemes megkérdőjelezni.
Akkor a nukleáris források energetikai hasznosítása volt a téma, most a globális felmelegedésről és az éghajlatváltozásról van szó. Olvasóink már megtapasztalhatták, hogy lapunk nem riad vissza az ellentétekkel és kétségekkel terhelt témájú kéziratok közlésétől. Érdemes idézni szerkesztőbizottságunk egyik tagjának álláspontját, amely szerint: „A cikk megjelenését korábban is támogattam, bizonyos megjegyzésekkel, amelyek főleg a cikk végén található gazdasági kapcsolatokra, érdekekre vonatkoztak. Most sem értek egyet minden állítással, vagy egyszerűen kételkedem a cikk bizonyos részleteit illetően, de a megjelenését továbbra is támogatom. Talán ez többeket állásfoglalásra és írásra késztet mind az ellenzők, mind a szimpatizánsok táborából, ami üdvözítő lenne.”
Az a fenti sorokat olvasván egyértelművé válhat, hogy aki írta, nem klímatudós, de élénken érdeklődik a világ dolgai iránt. Az energetika szakértői, ismerői és tudósai – akik a többséget képviselik lapunk szerkesztőbizottságában –, művelt, szakterületüket alaposan ismerő emberek, ezért szakmai tekintetben is érintettnek érzik magukat, de amint a fenti idézetből is kiderül, éppen tudományos hozzáállásuk miatt egyfajta bizonytalanságot éreznek és ezt nem is szégyellik bevallani. A globális felmelegedést a közvélemény is leginkább a hagyományos energiahordozók felhasználásával hozza összefüggésbe. Egyértelműen érezhető ez a szóhasználatban is: ellenzők és szimpatizánsok. Holtbiztos, hogy a termodinamika törvényeivel vagy a 235-ös tömegszámú uránizotóp felezési idejével kapcsolatban aligha használná valaki ezeket a szavakat.
A politikusok és általában a döntéshozók, tehát azok a személyek és testületek, amelyeknek hivatásszerű feladata, hogy döntéseket hozzanak, iszonyodnak a bizonytalanságoktól, jóllehet ez a lételemük. Ez érthető. A közvélemény akkor lesz nyugodtabb és elégedettebb (ha egyáltalán értelmezhetőek ezek a jelzők a közvéleményre), ha a döntést olyan tudósok, szakértők készítik elő, akiknek a tudása megalapozott. Az a megnyugtató, ha az érintett személyek, vagy testületek eléggé ismertek és elismertek, megfelelő címekkel, fokozatokkal, kitüntetésekkel stb. rendelkeznek, valamint ha a politikusok, akik a döntést végül meghozzák, elfogadják, de legalábbis mérlegelik az előzőekben említettek álláspontját, és amellett azzal az előnyös tulajdonsággal is rendelkeznek, hogy a közvéleményt alkotó személyek többsége rájuk szavazott.
Ha azonban nem régóta ismert és korábban sokszorosan bebizonyosodott természeti törvények alapoznak meg egy-egy döntést, hanem valami olyasmi, aminek kétséges a jövőbeli bekövetkezése, illetve bizonytalan a várható kimenetele, akkor a helyzet másképpen alakul. Ilyenkor ugyanis általában nehéz megdönthetetlen bizonyítékokat találni. (Mennyibe fog kerülni a villany 2025-ben, mekkora lesz Magyarország villamosenergia-igénye és hogy alakul az importhányad?). Még a legnagyobb többség támogatásával meghozott döntések esetében is elkerülhetetlen, hogy maradjanak kételyek, amelyeket egyes személyek, csoportok, testületek nem átallanak nyilvánosan is képviselni, mi több, arra is indíttatást éreznek, hogy kétségeikről vagy ellenvéleményükről a közvéleményt és természetesen a döntéshozókat is megpróbálják meggyőzni. Ha az érveket és ellenérveket az emberek a médiában is hallják, látják, olvassák, a helyzet tovább bonyolódik. A személyes szimpátia megléte vagy épp hiánya, a megszólalók hangerejének és meggyőző erejének mértéke, valamint hanghordozásuk kellemes vagy kellemetlen mivolta befolyásolja az embereket.
Ez egyáltalán nem baj, de roppant kellemetlen. Az ilyesmi ugyanis nem könnyíti meg a döntéshozatalt, még kevésbé segít a döntések végrehajtásában. Ilyenkor érzik úgy a döntést ellenzők, hogy rajtuk a döntés végrehajtásával erőszakot tesznek. Jó esetben változatlanul tovább sulykolják a szerintük méltánytalanul figyelmen kívül hagyott érveiket, rosszabb esetben tüntetnek, esetleg hangoskodnak, erőszakos eszközöket alkalmaznak, pocskondiázzák, oda nem illő jelzőkkel illetik a döntéshozókat és tanácsadóikat. Akárhogyan is, de igyekeznek növelni a velük egyetértők táborát.
A pártfegyelmet régebben az jellemezte, hogy a döntést megelőzően (néha) lehetett (óvatosan) vitatkozni, de miután a (párt legfelsőbb szerve általi) döntés megszületett, akkor már nem (volt célszerű). Persze akkoriban sem mindig bizonyosodott be később, hogy a korábbi döntés helyes volt, de ezt csak ritkán ismerték be. Az éghajlatváltozás és a globális felmelegedés esetében – szerény megítélésem szerint – nem kellene ezt az utat követni, de a legkevésbé sem kellene elzárkózni attól, hogy a magukat hozzáértőknek tartók érveit, véleményét, következtetéseit nyilvánosságra hozzák. Azért, hogy ez valóban így legyen, lapunk is igyekszik megtenni a magáét. De nem minden áron.
Miután úgy gondoljuk, hogy a szakmai-tudományos kérdésekben nem a hangerő vagy a pártállás, esetleg a hitbéli meggyőződés a mérvadó egy vitás kérdés eldöntésében, akkor járunk el helyesen és következetesen, ha – bevett szokásainkhoz híven és a magunk alkotta szabályokat követve – a beérkezett kéziratokat hozzáértő kezekbe adjuk bírálat céljából. Így tettünk az „Elkerülhető- e a klímakatasztrófa?” címet viselő kézirat esetében is, tehát a szerkesztőbizottság általi véleményezést követően (a többség lektorálás után közlésre javasolta) három ismert és elismert szakértő tudóst kértünk fel annak bírálatára. Miután eleget tettek a felkérésnek, – igen alapos és részletekbe menő – bírálatukat eljuttattuk a szerzőnek, nosza tekintse át, mérlegelje és saját belátása szerint javítsa, módosítsa, tömörítse, bővítse, egészítse ki a kéziratot. Ez megtörtént. A három lektor közül ketten azonban úgy ítélték meg, hogy a javított kézirat nem eléggé tükrözi az ő javaslataikat, az további javításra, kiegészítésre szorul. Az ismételt javítás és kiegészítés után is fenntartották korábbi álláspontjukat: a kéziratot nem javasolták közölni. Egyikük-másikuk véleményéből némi indulatot is kiolvashatónak éreztünk, ezért – bár a bírálók objektív hozzáállásában nem kételkedtünk – a módosult kézirat ismeretében arra a következtetésre jutottunk, hogy valószínűtlen, hogy a szerző meg tudná győzni az ellenző bírálókat. Miután szerkesztőbizottságunk tagjai – kellően mély hozzáértés hiányában – nem kérdőjelezték meg sem a lektorok, sem a szerző állításait, többségi határozattal úgy döntöttünk, hogy nemcsak a szerző által kétszer is átdolgozott kéziratot közöljük, hanem felkérjük a lektorokat, a szerkesztőbizottság tagjait és további szakértőket, hogy a közlendő kézirat ismeretében foglalják össze álláspontjukat, véleményüket, mert (amint fentebb már írtuk) feltételeztük, hogy talán ez többeket állásfoglalásra és írásra késztet mind az ellenzők, mind a szimpatizánsok táborából, ami üdvözítő lenne. Néhányan eleget tettek a kérésünknek, az ő írásaikat a cikket követően olvashatják.
A vita tárgya nem az, hogy zajlik-e éghajlatváltozás, és nem is az, hogy melegszik-e a földi légkör (bár ismerünk nagyon is tekintélyes tudósokat, akik szerint a „globális átlaghőmérséklet” mint fogalom értelmezhetetlen). A vita (jóllehet a cikk szerzője következtetéseiben igyekszik túlmutatni ezen) tárgya, hogy vajon valóban az egyes emberi tevékenységek következtében a légkörben növekvő üvegházhatású gázkoncentráció okozza-e a hőmérséklet emelkedését és az éghajlat kedvezőtlen irányú változását. Valószínű, hogy erre a bonyolult kérdésre nem lehet igennel vagy nemmel válaszolni és az is lehet, hogy sokan a kérdés megfogalmazását is joggal bírálnák. A Nemzeti Választási Bizottság bizonyosan nem hitelesítene ilyen kérdést, akármilyen ügyesen szerkesztenénk is meg. És valószínűleg helyes ez így, mert ezt a kérdést sem lehet (akár világméretű) népszavazással eldönteni. Az ENSZ ezzel foglalkozó testülete, az IPCC sem ad határozott választ. Mértékadó körökből származó információ szerint a tudományosan megalapozható „igen” válasz valószínűsége valahol 80 és 90% között lehet.
A cikk címének megfogalmazása is elgondolkodtató: „Elkerülhető- e a klímakatasztrófa?” A kérdés arra utal, hogy az éghajlati viszonyok jól észlelhető változása emberi beavatkozások által megállítható-e, meg kell-e állítani, és ha érdemes megkísérelni, akkor mik a konkrét teendők. Feltételezve, de meg nem engedve, hogy nem állítható meg, egyetlen választásunk lehetne: alkalmazkodnunk kell hozzá. Ha viszont egészen biztosak lehetnénk benne, hogy megállíthatjuk, ha (minél hamarabb és minél erőteljesebben) csökkentjük a légkörbe jutó üvegházhatású gázok mennyiségét, akkor erőfeszítéseink jelentős részét célszerű volna erre összpontosítani. A témában járatos szakértők természetesen és helyesen azt javasolják: csökkentsük is és alkalmazkodjunk is. Az igazán észszerű kérdés talán az lehetne: Az összes rendelkezésünkre álló erőforrás mekkora hányadát fordítsuk klímavédelemre (értsd: kibocsátás- csökkentésre és alkalmazkodásra)? És ha ezt már eldöntöttük, hogyan határozzuk meg e kettő arányát?
A látszat azt mutatja, hogy egyelőre nem olyan nagy a baj, mert az összes rendelkezésünkre álló erőforrás jelentős részét nem erre, hanem pl. járványok leküzdésére, fegyverkezésre, oktatásra, marketingre, családtámogatásra, kultúrára, balesetek és bűncselekmények megelőzésére fordítjuk és a sort még hosszan folytathatnánk. Ki-ki eldöntheti ezek és a fel nem soroltak között szerinte melyik a helyes elsőbbségi sorrend.
Nyugodtan kijelenthetjük, hogy felesleges fáradozás lenne ebben a tekintetben konszenzust keresni, vagy akár többségi támogatást elérni bármelyik terület számára. Beszélni, vitatkozni róluk azonban érdemes, sőt szükséges, mert ha nemcsak a saját igazunkat hangoztatjuk, hanem odafigyelünk mások megalapozott érveire is – feltételezzük, sőt megengedjük, hogy a vitapartnereinknek akár igaza is lehet –, nagy valószínűséggel eljuthatunk a helyes, pontosabban a jövőben helyesnek bizonyuló döntések közelébe.
Ám téved, aki azt gondolja, hogy ez gyors folyamat.
